totemállat

Néhány hete történt (a linearitásban), hogy pakauámat szólítottam.
Nekiiramodott, hogy az ölembe ugorjon, de félúton megtorpant. Balra (nekem jobbra) nézett. Szólongattam. Nem jött. Követtem a tekintetét és megpillantottam március végén elhunyt apámat. Tudni kell róla, hogy nagy energiákat tud/ott mozgatni, gyógyító volt/van. Azt hittem, egy kis tréfa a részéről. Hívtam kisrókámat, de füle botját sem mozgatta felém. Hirtelen rádöbbentem, hogy kár minden erőfeszítésért. Ha megfeszülök sem fog odajönni hozzám. Megértettem, hogy ő az én aspektusom (teozófus szóhasználattal élve "gondolatformám"), aki még mindig apámnál időzik. Amikor apám kómába esett, és amióta meghalt, minden nap gyakorlatokat végeztem érte. De ő szép lassan megértette velem (azaz elmondta nekem), hogy ne végezzek egy bizonyos gyakorlatot az érdekében, mert azzal felszámolom az összes karmáját. Megértettem és elfogadtam: a döntés az övé. Ezt a gyakorlatot nem végeztem többet. Azt hittem, ezzel jó úton haladok a gyászmunkámban is. Drága pakauám jelezte számoma, hogy nincs így.
Hirtelen ötlettől vezérelve apámat kérdeztem: - Hogyan tudok rád úgy emlékezni, hogy érzelmileg ne vonódjak be? - Szeretettel - jött a nemesen egyszerű válasz. - Ezek szerint, te sem tartod érzelemnek a szeretetet. Akkor minek tekinted? -tudakozódtam tovább. - Annak, aminek te is: létezési módnak - adta meg a választ apám.
Szóval, ez történt. Szeretettel emlékezem rá.